THE BEST RETRO IN THE TOWN!

K Ö N Y V E M:

"Az ironikus hangulatú, képekkel gazdagon illusztrált, önéletrajzi könyvből megismerheted a diszkókorszak hőskorának légkörét, belső titkait. Fiatalok számára  érdekes, informális olvasmány, a tapasztaltabbak pedig egy olyan időutazáson vehetnek részt, melyben saját fiatalságuk, feledésbe merült személyes élményeik elevenedhetnek fel, az események részeseinek érezve magukat. Akit érdekel a huszadik század második felének retro-feelingje egy sokat látott DJ mixelésében - ezt a könyvet ne hagyja ki!

Részlet a könyvemből:

71-ben a hódmezővásárhelyi laktanyában kezdődött:

Hogy a társalgóban ne csak leveleket írjunk és unatkozzunk - szerveztem egy lemezhallgató klubot, és a faliújságra kiírtam egy  akkor divatba jött angol szóval: „DISC JOCKEY KLUB”.  A „lemezlovas” csak jóval később terjedt el. A honvédségi klub, ahol új lemezeket hallgattunk, még csak a nevében volt az. 
Az első valódi diszkót a vonyarcvashegyi „Magyar Tenger” vendéglőben 72 nyarán tartottam, ahol a zenekar szüneteiben nyomtam kazettás magnóról a legújabb zenéket. A hely később az északi part egyik legismertebb diszkója lett, (míg le nem égett) ahol a nyolcvanas években is zenéltem.

  Sokan kérdezték már:
- Mi késztetett arra, hogy diszkózz?
Egyrészt fiatalon már nagy zenebuzi voltam, másrészt megfelelő egészséges exhibicionizmussal bírtam ahhoz, hogy a zenéket felkonferáljam.
Már tizenéves koromtól gyűjtögettem, - először szalagos-, majd kazettás magnón - a zenéket. Nagy esemény volt, amikor egyik bátyám a hatvanas évek elején vett egy „Terta” szalagos magnót. Később mikor már saját fizetésem  volt, szert tettem egy lengyel Grundigra, amelyen már „gyönyörű” zöld „macskaszem” jelezte a felvétel szintjét. Ezt nyúztam éjjel nappal.
Hallgattuk a „Rédió Laxembörgot” és az illegális „Szabad Európán” Cseke László „Teenager party”-ját, ahol a legújabb számok szólaltak meg. Akkoriban még nem volt a rádión kimeneti csatlakozó,  ezért megbuheráltam régi, csöves Velence készülékünket, - egy dróttal összekötöttem a magnóval. Így már fel tudtam venni - igaz, botrányos minőségben - kedvenc számaimat a rádióból. Kezdetben a Duna és Ozafon hangszalagokból időnként hullott a mágneses vaspor. Az NDK ORWO szalagok már jelentős előrelépést jelentettek. Amikor pedig a balatoni diszkókban a nyugatnémetektől szert tettünk egy kis márkára és a valutás „Intertourist”  és a csehszlovákiai „Tuzex” boltokban vehettünk BASF szalagot már nagyon menőnek éreztük magunkat.
A Szabad Európa rádiót rendszeresen zavarták, így néha több volt a berregés, mint a zene a szalagokon.  De egy-egy ködből felbukkanó, sejtelmesen hullámzó Beatles, Rolling, Animals, Bee Gees, Yardbirds, Cream, Searchers zenefoszlány a mennyországot jelentette…
Az első hazai, beatzenét játszó „nagy” zenekarok mint a Scampolo, a régi Illés és valamennyi angol zenét játszó együttes is ezekből a rádióadásokból „készült fel” a koncertekre. A zeneszám egy-egy részét  - melyet nem hallottak jól – „kipótolták” saját intuíciók alapján., ezért nagy volt néha a megdöbbenés, amikor először eljutott hozzájuk a lemez eredetiben…
Aztán egyre többen kijutottak a vasfüggöny mögé, és hoztak új zenéket, sőt már az NDK-ban is lehetett nyugati beatlemezeket kapni. Nekem idegenvezető édesanyám szállította az első beat lemezeket.

Cserélgettük a haverokkal az albumokat, délutánokat, hétvégeket töltöttünk egymás zenéinek átvételével, magnós-klubokba jártam, így egy idő után már komoly repertoárra tettem szert.
Cintula, az első hazai lemezlovasok egyike, - aki onnan kapta nevét, hogy állítólag Móra Ferenc unokája, (aki „Furfangos Cintuláról” is írt) - a Fehérvári úti Művelődési Ház magnós-klubjában bontogatta szárnyait. Később volt alkalmam néhányszor Cintulát látni buli közben is: minden diszkós rémálma, amikor véletlenül egy másik számot konferál fel, mint ami megszólal. Ilyenkor az ember igyekszik valami frappáns szöveggel megmenteni a helyzetet, de ő - egyéni, mély orgánumával – az ilyen kellemetlen szituációból még sikert is kovácsolt!
Az ő egyetemi bulijairól írta a „Magyar Ifjúság” újság annak idején: „Leendő bölcsészek borotválatlanul tehenésznadrágban, kezükben sörösüveggel tombolnak a nyugati dekadens zenére.” Úgyhogy a pártszervezet gyorsan be is tiltotta a bulit. De Cintula nem esett kétségbe, mert a következő héten már egy másik klubba hívták.
Lassan felnőtt egy generáció Cintula bulijain, akik közül sokan a KISZ-, és Pártbizottságokba is bekerültek. Őket pedig már nem lehetett megetetni azzal, amit Aczél elvtárs a kulturális nagyhatalom – a 3 T - "Tiltott, Tűrt ill. Támogatott"  kultúra kiötlője - hangoztatott: "Ezek az esték a „Szabadeurópa rádió kihelyezett programjai”.
Előfordult, hogy a közönség már órák óta várta egy szórakozóhelyen, amikor végre beállított, nagy késéssel, zsebre dugott kézzel, mosolyogva. Megdöbbenve kérdezték tőle:
- Hol van a  cuccod, a lemezeid?
 Mire vigyorogva húzott elő a zsebéből egy darab kazettát, amiből fergeteges műsort produkált.
 (Most találkoztam vele Balatonszemesen, ahol kiderült: a hatvanéves DJ. még mindig ugyanolyan bohém, mint 40 éve  és órákig szórakoztatott jópofa szövegeivel.)
Aztán jöttek sorban az első disc jockeyk, mint Szervánszky – a „Tojás”, D. Molnár és Ladányi – az „Öccs”, Éliás, B. Tóth, Arató, Dévényi - aki akkor még nem volt bácsi.
Az első generáció után néhány évvel indult az én lemezlovas pályafutásom is. Az első igazi diszkót a SOTE Baross utcai klubjában tartottam. A dolog úgy kezdődött, hogy egy barátom, aki tudta, hogy nagyon sok zeném van - és hallotta, hogy már a Balatonon is diszkóztam, egyik hétköznap szólt:
-  Szombaton diszkót kéne csinálnunk a SOTE klubban!
- OK! – mondtam, mint akinek ez a legtermészetesebb.
Megbeszéltük, hogy közösen csináljuk, és mivel akkor még semmilyen felszerelésem nem volt, ketten összeszedtük a cuccot. Ő hozott lemezeket meg egy erősítőt, én a kazettás magnómat, lemezjátszót meg a bakelitjaimat. Mivel hangfalunk nem volt, sürgősen be kellett fektetnünk a bimbózó üzletbe. Elmentünk tehát a „Bizományiba” ahol használt cuccokat lehetett kapni, és vettünk két viszonylag nagyobb méretű, olcsó hangfalat, abban a reményben, hogy a doboz nagysága a hangerővel arányos. Majd a fényhatásokra koncentráltunk és szereztünk egy haverunktól fényorgona-erősítőt, - amit ő forrasztott össze, - és néhány színes lámpát. Speciális effektnek beszereztünk még egy UV-lámpát is, ami olyan volt, mint a röntgen: minden csajnak látszott a fehér bugyija, meg a melltartója a szoknyán keresztül is…
Odamentünk a kezdet előtt néhány órával, és szépen összeállítottunk mindent. Szólt a zene, villogtak a lámpák. Szuper! Alapozásnak benyomtunk néhány sört. A fergeteges bulihoz megvolt minden feltétel.
Lassan szivárogtak az emberek, rengeteg jó csaj, - világító bugyiban és cicifixben. Elkezdődött a buli, - csodák csodájára - elkezdtek táncolni is, majd jöttek a kívánságok is. Lassan megtelelt a táncplacc meg a klub is. Egyre jobb lett a hangulat, arányosan az elfogyasztott pia mennyiségével. Barátommal mindenféle koncepció nélkül játszottuk egymás után a zenéket, - néha ő mondott be egy számot, máskor én. Aztán mivel kiderült, nekem több gyakorlatom van a dologban, - meg aztán haverom megfelelő alkohol nyomása alatt valami csajt kezdett drasztikusan fűteni, - lassan rám maradt a zenélés. Emlékszem a „Middle of the Road” albumát nagyon komálták, legalább 3 számot kellett az első nagylemezükről többször is lejátszani.
Aztán, éjfél körül - mikor már csúcson volt a hangulat – beütött a krach: az egyik hangfal elkezdett furcsa hangokat adni, először torzított, majd pufogott, és negyedórai szenvedés után megadta magát...
- Semmi baj, a másik elég jól szól! – nyugtattam barátomat.
Röviddel utána azonban ikertestvére játszotta el ugyanezt. Hirtelen nagy csend lett…
Tehát a legjobb hangulat közepén, - mikor már éppen menő fővárosi disc jockeynak érezhettem volna magam, - a technika ördöge megfúrta a bulit.
Éjfél körül tehát ott álltunk két leégett hangfallal. Egy darabig nézegettük, úgy csináltunk, mintha meg tudnánk javítani, az egyik hangfalat szétszedtük. Kiderült, hogy egy 30 wattos hangszóró van benne, de szépen ki volt vattával tömve. Csodálom, hogy egyáltalán addig bírta, mivel 100 wattos erősítővel hajtottuk meg. Egy darabig még danolásztunk, iszogattunk, aztán a társaság nagy része szép csendben feloszlott. Ennek ellenére nem volt rossz visszhangja a bulinak.
Ettől kezdve mindig nagyon ügyeltem a diszkó technikai részére, mert rá kellett jönnöm, ebben a műfajban sok minden ezen múlik. Ezért aztán – mivel egyre több helyen megfordultam, – az első fizetéseimből részletre vettem a bizományiban egy NDK „Regent” hangcuccot: egy 2x200 wattos, csöves, többcsatornás mono-erősítőt, két nagy hangfallal. Közben meg is erősödtem, mert nem volt könnyű bulikra cipelni, kocsitetőre föl-, lepakolni. Később pedig már olyan jól ment a bolt, hogy technikus segítséget is alkalmazhattam.
Egy asztalos barátommal összeállítottunk egy kétlemezjátszós diszkópultot keverőerősítővel, amit szépen letapétáztam, és tetővel szereltük fel a szállításhoz. Két csehszlovák Supraphon „új barázdát szánt az eke” lemezjátszót szereltem bele, és egy másik barátom egy keverőerősítőt, meg két pótmétert. Ezeknek a keramikus lemezjátszóknak még 10-15 gramm volt a tűnyomásuk akkoriban, - a későbbi dinamikus lejátszók 1-3 grammos tűnyomásával szemben, - ami azt jelentette, hogy a lemezeket szinte felszántották, úgyhogy néhány hónap múlva már recsegtek, ropogtak a bakelitok, - de erre senki nem figyelt oda, és ennek is meg volt a hangulata akkoriban.
Maszek diszkópultomat csak be kellett dugnom a végerősítőbe, és így mindent azon tudtam kezelni. Úgy nézett ki, mint egy nagy szögletes hegedűtok. Így utólag rendkívül kezdetleges volt az a fadoboz, - pláne mikor később megláttam Hegedűs Laci kollégám gyári, hordozható, fekete bőrrel bevont diszkópultját, - leesett az állam - de nekem akkor az enyém tökéletesen megfelelt.
Megvolt tehát a diszkó technikai része, hátra volt még a névválasztás. Már akkor is több híres diszkós „művésznevet” választott magának - én sem akartam a saját nevemen szerepelni. Akkor már zenélgetett Éliás Gyula, így valahogy kézenfekvő volt a „TÓBIÁS” név. Akkoriban csupán az „Éliás-Tóbiás” gyermekdalt ismertük. Hogy teljes legyen a kép, később egyik diszkós tanítványomat meg „Dödöllének” neveztem el (ma jól menő állatorvos).
Véletlenül kezembe akadt az olasz „Resonance” együttes „OK Chicago” című kislemeze. A 3 perces felvételen egy chicagói gengszter-üldözés hangjai hallatszanak: géppisztoly-sorozat, ajtócsapkodás, autós üldözés, fékcsikorgás, lövöldözés, rendőrségi hangok, szirénázás, mély férfihangok jó ritmusú zenekari aláfestéssel. Megtetszett a felvétel, - amelyet azóta, sem hallottam sehol - és ettől kezdve ezzel a különleges effektekkel teli, jó ritmusú zenével kezdtem a programot, amelyre rámondhattam a bevezető konfot. Később szereztem néhány amerikai és francia „Jingle” effekt-lemezt, ezekből összevágtam magamnak egy saját szignált, - amelyben akkor három éves Ádám fiam mondta rá a „Tóbiás” szót – és ezt használtam bevezetésnek, a mindenkori aktuális nagy sláger előtt.
Az sem volt mindegy a buli végén milyen zenével zárok. Ezért az utolsó aktuálisan a legnépszerűbb sláger után sokáig, „Verdi: Nabucco” című operájából a „Va pensiero” kórus egyik feldolgozását játszottam le. A klasszikus zene olyan nagy kontrasztot jelentett az addig elhangzó popzenei slágerekkel, hogy mindenki meglepődött. Egyébként is szokatlan volt diszkóban komolyzenét játszani. Később az „Az István a király” rockopera zárószámát is játszottam.
Diszkós Ars poeticám így szól: a bulit mindig a legjobb zenével kell kezdeni, és utána csak jobbak jöhetnek, állandóan fokozva a hangulatot. Az utolsó fél órát külön meg kell tervezni, egyre jobb számokkal. Mindig a tetőfokán kell abbahagyni, hogy a legjobb hangulatban távozzanak a vendégek! Soha nem szabad ráadást adni, jobb, ha a vendégeknek inkább hiányérzetük marad (hogy ismét hívjanak).
Néhányszor mégis előfordult, hogy engedve a jó hangulatú közönség erőszakának lejátszottam néhány ráadásszámot. Ellaposodott a buli. A közönség egy része pedig elment, - akik azzal számoltak, hogy a megadott időpontig tart a rendezvény.
Mivel a diszkós nem magának játszik, hanem az éppen jelenlévő közönségnek, mindig figyelembe kell venni, a publikum kívánságait. De ezzel azért nagyon csínján kellett bánni! Gyakran előfordul, hogy akik állandóan odajönnek számokat kérni, nem képviselik az egész közönséget, hanem többnyire egy erőszakosabb kisebbséget, akik esetleg nem is táncolnak. Másrészt törekedni kell a saját zenei stílus kialakítására is.
Egy középiskolai szalagavató bálon zenéltem, amikor Modern Talking-ot” kértek. Mások meg AC/DC-t. Ilyen szélsőséges kívánságoknál legjobb, ha egyiket sem játssza le az ember! Én engedékenyen mindkettőt lejátszottam. Meg is lett az eredménye. Amikor a Modern Talkingot játszottam, - valószínűleg a rockrajongók - megdobáltak. Szerencsére csak csokoládéval…
Ezzel a problémával éveken keresztül szembe kellett néznem a Duran Duran- Depeche Mode láz idején. A két tábor utálta a másik zenéjét, s néha össze is verekedett a bulikon, és elég kellemetlen helyzetben voltam, amikor percenként bombáztak az ellentétes kérésekkel.
Ezért a Budatétényi Művelődési Központban komoly pedagógiai lépésre szántam el magam. A következő szózatot intéztem a két ellentétes táborhoz a mikrofonba:
- Kedves lányok és fiúk! A két eltérő zenét játszó együttesnek a számait csak abban az esetben játszom le, ha fütyülés nélkül végig tudjátok hallgatni azt a zenét is, amit éppen nem kedveltek. Vagy pedig egyiket sem játszom le.
Úgy tűnt, megértették, mert ezek után nem fütyülték ki a másik tábor zenéit.
A bulikon mindig igyekszem zenei blokkokat összeállítani.  Igyekszem időnként lassút is beiktatni. Jól emlékszem ugyanis azokra a középiskolai bálokra ahol csak ilyenkor mertük felkérni a lányokat. Szerintem ez gyakran ma is így van, és az ismerkedésnél nagy szerepe van a lassú számoknak. Néha sajnálom azoknak a mai „pörgős” buliknak a közönségét, ahol egész este csak 130-as ütemben szól a zene.
Néha cigányprímásnak éreztem magam, mert pénzt dugdostak a pultba vagy a zsebembe, hogy bebiztosítsák kívánságukat.
Egyszer, amikor az Átrium Hyatt Hotel szombati klubjában zenéltem, - a műsorvezető Csiszár Imrével együtt, aki annak idején szintén diszkósként kezdte – és már kétszer lejátszottam a közönség kívánságára a „Voyage” című, akkor nagyon divatos francia slágert, odajött a „főnököm”, aki lehet, hogy nem kedvelte annyira ezt a zenét, mert rám dörgött:
- Ha még egyszer lejátszod ezt a számot, ki vagy rúgva!
Mit tehettem, ha továbbra is rengetegen kérték. Végül is a közönségnek zenéltem, nem a főnökömnek. Lejátszottam. Aznap zenéltem ott utoljára…
Nagyon sok, ma már egészen más területen ténykedő, és ismert ember is diszkóval kezdte pályafutását. Csiszár Imre a diszkó után először a rádióban majd a tévében csinált karriert. 
Déri János a tévében lett nagyon tehetséges, ismert műsorvezető. Ő előzőleg a Casablanca bárban nyomta a zenét. Megmondom őszintén csapnivalóan. Volt egy szintén saját készítésű lemezpultja, amelyen - nem tudom milyen meggondolásból – keverőgomb helyett csak egy kapcsoló volt, amellyel nem lekeverni lehetett a zenét, és rádumálni, hanem egyszerűen kikapcsolni. Így Jancsi ha mondandója akadt, nem rábeszélt a zenére, - ahogy ez szokásos volt - hanem egyszerűen ha zene közben rájött a dumálhatnék, egyszerűen kikapcsolta a lemezjátszót, és a keletkezett néma csöndben tartott hegyi beszédet. A közönség ilyenkor tánc közben megmerevedett, és a pokolba kívánta a diszkóst, aki nem hagyja táncolni. Szerencsére Déri Jancsi, - aki nagyon szeretett beszélni, - hamar abbahagyta a diszkót és átnyergelt a médiába, ahol sokkal tehetségesebbnek bizonyult.
1972-ben egy barátom elcipelt a KFKI (Központi Fizikai Kutatóintézet) XI. kerületi Bertalan Lajos utcai KISZ-Klubjába, ahol gyér közönség előtt, éppen egy elég gyenge diszkós játszott. Kiderült, hogy Cintula távozása után a klub diszkós-versenyt hirdetett, és éppen az egyik résztvevő próbálkozott. No, ha ilyen gyenge a felhozatal, próbáljuk meg. Jelentkeztem. „Fellépésem” elég jó hangulatú volt, az L-alakú klubban nagyon jól érezte magát a közönség, és én is. Sok slágert és funkyt játszottam, és a mikrofonban egész más, jóval mélyebb baritonom is tetszett a közönségnek. De azért mégis meglepődtem, amikor - a közönség szavazatai alapján – a verseny végén kihirdették, hogy a mintegy tíz induló közül én lettem a győztes.
Ettől kezdve, mintegy 2-3 éven át, itt játszottam minden szombatom a KFKI Klubjában. Mikor elkezdtem itt diszkózni, alig 50-60 ember lézengett szombat estéken. Aztán minden szombaton egyre újabb arcok jelentek meg. Pár hónapra rá, már annyian voltak, hogy a későn jövőket nem tudták beengedni a rendezők, mert nem fértek be. Ezért péntekenként is beindították a diszkót. Nagyon szerettem azt a helyet. Szinte személy szerint mindenkit ismertem, és még ma is sokszor megkeresnek, vegyek fel nekik azokból a zenékből, amiket akkor játszottam, mert nagyon jól érezték magukat a bulikon.
A DJ akaratlanul társközvetitőként is közreműködik. Jó néhányan mesélték, hogy az én bulimnak köszönhetik megismerkedésüket, sőt sokan házasságukat is!
A népszerűség mellett persze jól jött, hogy így szert tettem egy fix jövedelemre is, s egyetemista koromban nem kellett szüleimtől pénzt kérnem. Ma, amikor a bulik éjfél körül indulnak, talán kicsit meglepő, hogy akkoriban itt a diszkó 7-től 10-ig tartott, mivel a klub egy lakóépület alagsorában volt. De a korai időpont arra is jó volt, hogy utána elvállalhattam más bulikat is.
Jöttek is a felkérések sorban, más klubokba, szalagavató bálokra, alkalmi rendezvényekre. Ez volt diszkós pályafutásom egyik legsikeresebb kiinduló szakasza. Ezt követően volt olyan időszak, amikor rendszeresen minden héten, négy napon – szerdán, pénteken, szombaton kettőt, és vasárnap – néha 5 diszkót vezettem.
Emlékezetes volt az a szilveszter éjszaka is, amikor - ifjú titánként - egyszerre három bulit elvállaltam! Mindegyik helyen volt ugyan egy „gumiember” aki zenélt, amíg odaértem, de ma már nem tudnám megismételni azt a bravúrt, hogy egész éjjel autóztam egyik helyről a másikra, és mindegyik helyen zenéltem vagy háromszor. Jól szórakoztam azon a szilveszteren, de mint a hulla úgy dőltem ágyba hajnalban.
A KFKI Klub után, hosszabb ideig a Műegyetem „Ezres Klubjában” zenéltem. Ide se volt egyszerű bekerülni, - több DJ. jelentkező is volt, de valamiért a Klub rendezőinek megtetszett a műsorom, és engem hívtak, sok más jelölt közül. Kétszintes szórakozóhely volt, ahol én az alagsorban, a földszinten pedig a Nautilus együttes és Arató András zenélt. Annak ellenére, hogy tulajdonképpen egymás konkurensei voltunk, mégis jó barátság alakult ki közöttünk, mely a mai napig tart.
Műsor közben a hangulat fokozására sokféle lehetőség kínálkozott. Gyakran megénekeltettem a közönséget, úgy, hogy a nagyon ismert, és kedvelt slágerek refrénjét egy kicsit lehalkítottam. Ilyenkor - kisebb biztatásra, - a közönség együtt énekelte az ismert részt. A közös „karaoke” részek mindig jó hangulatot teremtettek. A program vége felé gyakran „vonatoztattam” a közönséget, amikor egy –egy ismert „vonatozós” zenét lejátszva, a jó hangulatban lévő fiatalok egymás vállát fogva, láncban bezakatolták a termet, bevonva ebbe a többieket is. Előfordult, hogy a közönség minden tagja részt vett a kígyóban. Volt egy-két szám, aminek ütemes, „zakatoló” ritmusa tökéletesen megfelelt erre. De Demjén „Szerelemvonat” nótájára szinte mindig maguktól elkezdték.
A műsort zenei blokkokból állítottam össze: Sláger – latin - funky – lassú – oldies – rocki – összeállítások szerepeltek a programomban. A hetvenes-, nyolcvanas években egy műsorban még nagyon sokféle zenét játszottam, - rockzenét, néha haevy metált is, - kielégítve a közönség igényeit, de később, ahogy egyre több rétegklub nyílt, az extrém zenék kiszorultak a diszkóból.
A hetvenes évek elején kazettás és szalagos magnóról, majd lemezjátszóról játszottam, aztán megint kazettás magnóról. (Ma már cd-ről és laptopról.) Annak idején sebesség-szabályzót építtettem be a magnókba, és ettől kezdve mixelni is tudtam. Fejhallgatóval a következő zene ütemét állítottam be annak a számnak az ütemére, amelyre éppen a közönség táncolt. Később lemezjátszóval lehetett ugyanezt. Körülbelül 10-20 bpm (beat per minutes) - azaz ütem-különbséget lehetett normálisan összemixelni. Ma már a mixgép automatikusan megteszi ugyanezt.
A diszkózni akkoriban csak az OSZK (Országos Szórakoztató Zenei Központ) engedélyével lehetett. Ehhez pedig vizsgát kellett tenni. Jelentkeztem tehát a „lemezbemutatói” vizsgára, amelyet elég komolyan vettek. Először egy írásbeli vizsgán műveltségi kérdésekre kellett válaszolni, majd egy angol dalszöveget lefordítani. Ezt követően pedig előre összeállított zenei blokkokból egy 5-6 tagú zsűri előtt előadni egy 10 perces műsort. Kissé mulatságos volt számomra a merev arccal mustrálgató, asztalnál ülő „sanzonbizottság” előtt diszkózni, jópofizni, táncra buzdítani, és ugrabugrálni, de magam elé képzeltem egy jó hangulatú közönséget...
Meglepődtem, amikor elsőre megkaptam a legmagasabb minősítést, az A-kategóriás lemezbemutatói működési engedélyt, de lehet hogy ebben szerepet játszott az is, hogy akkor már több éve zenés műsorokat készítettem a rádió „Poptarisznya” és „Ötödik sebesség” műsoraiban. Akkoriban 15-20 disc-jockeynak volt ilyen minősítése. Sőt, ezt követően mint diplomás DJ-t, a testület elnöke Hölzer Tamás, meghívott a diszkós vizsgabizottságba. Nagy élmény volt több éven keresztül részt venni az ifjú titánok zsűrizésében.
Emlékezetes volt az az eset, amikor egyik barátnőm szólt, hogy szombaton zenélni kéne a Közgáz egyik kollégiumában. Még éppen szereltem, amikor egyszer csak betoppant a helyszínre egy másik diszkós is. Kiderült, hogy őt meg egy másik közgázos lány hívta. Szóltak neki:
- Itt már van egy diszkós.
- Nem baj, - akkor lesz kettő!
Így aztán ő is felszerelt. Ilyet még addig nem csináltam! Két diszkós, két cuccal, egy klubban, egymással szemben! Közben megérkeztek a lányok is, akik szintén nem bírták eldönteni, ki szólt előbb, kinek. Mivel egy induló klubról volt szó, így aztán maradtunk mindketten, és a rendezők kitalálták, hogy óránként felváltva adjuk a zenét. Ez volt életem első diszkópárbaja! A közönség járt a legjobban. Egymást túllicitálva, igyekeztük a legváltozatosabb zenéket játszani, a legjobb hangulatot csinálni. Végül is nagyon jól sikerült a buli, sőt a másik diszkóssal, akiről kiderült közben, hogy DJ. Böszme néven versenyez, - és akkor láttam először - jó barátságba kerültünk. Hab a tortán, hogy végül is nem lett a diszkóklubból semmi...
Ezen fellelkesülve, többször szerveztem ilyen diszkópárbajt, igaz akkor már barátaimmal, és egy cuccal zenéltünk, felváltva konferálva be a zenéket.
A diszkó annyira beindult, hogy minden nyáron zenéltem. Először a Balatonnál, majd Hévízen. Azok a nyarak szuperek voltak. Hajnalig diszkóztam, ahol a csajok jöttek maguktól, utána délig aludtam, majd irány a strand. Estig „havaj” a csajokkal és haverokkal a beach-en, aztán este irány a diszkó. Tulajdonképpen egy kellemes nyaralás volt az egész, csajok dögivel, szállást kaptam, néha kaját is, meg a fizetés sem volt rossz.

1975-ben Hévízen diszkóztam délutánonként a „Rózsakert” presszóban. Akkoriban nem nagyon voltak még diszkóklubok, de a vendéglátósoknak is megtetszett a műsorom, és kitalálták, hogy a „Béke” étteremben is tartsak esténként bulit. Nem volt könnyű egy szocreál vendéglőt diszkóvá alakítani, de én mindent megtettem. Volt egy dobogó a teremben, ahol alkalmanként zenészek játszottak. Tulajdonképpen az is nagy bizalom volt, hogy egy zenekar helyett engem hívtak. Összetoltam két asztalt, az elejét drapériával borítottam, ez lett a diszkópult. A dobogóra feltettem két széket, rá a hangfalakat. A falakra diszkófényeket és UV-lámpát szereltem, a dobogó elejére a fényorgona lámpáit tettem. Majd kidekoráltam a termet plakátokkal. Mögém a „cég” poszterja került, amit saját kezűleg készítettem: TDK – azaz TÓBIÁS DISCO KLUB. Sötétben, - amikor már csak a fények villogtak – egész jó hangulatú volt a hely. Így nézett ki egy alkalmi diszkó a hetvenes években Magyarországon.

Rengeteg német volt akkoriban a Balatonon. A közönség nagy részét is ők tették ki. Soha nem felejtem el, amikor Hévízen a nyugatnémetek a George Baker Selection „Paloma Blanca” című számát kérték állandóan, mely azon a nyáron a „Bravo” slágerlistáját vezette. Néhány márkát raktak a pultra a nyomaték kedvéért. Így egész jó kis mellékjövedelemre tettem szert esténként. Máskor megkérdezték, mit iszom. Többnyire csak üdítőt kértem, amin meglepődtek. Sok lemezlovas csak akkor tud jó hangulatot csinálni, ha megfelelő mennyiségű „célzóvizet” fogyasztott. Ezzel én fordítva voltam. Néhányszor kipróbáltam milyen a buli, ha benyomok egy kicsit, de olyan hatással volt rám, mint a kávé. Az elején feldobott, aztán rövid idő után elejtett, és nagyon gyorsan elfáradtam. Márpedig itt bírni kell 5-6 órán keresztül egyre jobb hangulatot, „One Man Show”-t csinálni.
Következő nyáron úgy volt, nem diszkózom sehol. Egyszer csak, a nyár közepén hívtak a fonyódi Deltába diszkózni, mert az előző disc-jockeytől valamiért megváltak. Kiderült, hogy az Éliás dolgozott ott előttem, és jót röhögtek amikor hallották, hogy most jön a Tóbiás…
Mire odaérkeztem, már több napja nem volt a Deltában diszkó, így a közönség átpártolt a másik szórakozóhelyre. A személyzet nem is hitt már benne, hogy vissza lehet őket csábítani. Ennek ellenére, néhány nap múltán már teltház volt. 5-600 ember nyüzsgött esténként a Delta étterem meleg, fülledt nagytermében. Rengeteg külföldi, főleg németek. Nagyon jó hangulatú bulik voltak, egészen augusztus végéig.
Egyik nyáron, régi nyaralóhelyünkön, Vonyarcvashegyen is diszkóztam a dombtetőn, a Taverna étteremben. Később Széplakon egy csárdában, szóval minden nyárra megvolt a program.
Egyik legemlékezetesebb nyári diszkóm az Ezres Klubban volt. 77 nyarán, több mint két hónapon keresztül, minden este nyolctól, hajnali háromig zenéltem a füstös, zsúfolt pinceklubban, aminek meg is lett az eredménye. 15 év után, elegem lett az egészből.